Gombóc Artúr, Dömdödöm, Garfield meg a többiek

 

 

 

Bejön az anyuka cigivel a kezében és azt mondja, nem akarja, hogy a fia izomagyú legyen.

Beüzen a 150 kilós tanár, hogy jobb ha, ha a tanuló inkább fut, minthogy ilyen fujatókat eszik.

A következetes sportorvos inkább eltiltja a nebulót a sporttól, mert akkor nincs felelősség.

Nekik is szól.

 

 

Osztály nagyon vigyázz!

Talán emlékszel még. Álltál a tornagatya szagú tornasorban. És lúdbőrös voltál a hideg, nyirkos teremben. Fehér atléta trikó, kék rövidnadrág, dorgó cipő. A hetes jelentett, az osztály vigyázban. Lényeg az alakiság és a fegyelem. Ha pedig neki jó kedve volt, akkor mehetett a pókfoci és annak a bénák is örültek. Lehetett végre baromkodni, tanulás helyett. Kicsit talán feledtette mindazt, ami ezután jön. Ennyi.

De máskor, amikor jöttek a felmérések, komolyabb volt a tét és beborult az ég. Nekik. A soványaknak persze, hogy könnyebb volt, futottak, mint, akiknek nyúl. Vezényszóra ugrották a szekrényt, könnyedén mentek fel gyertyába és a mezei futóverseny részvételért is beírták nekik az ötöst.

Az anyatermészet négerei viszont, lógatott gombóc testükkel mindig égtek, mint a reisztág, mikor elő kellett lépni, hogy számot adjanak testi képességeikről. Cinkos vihogások ködében oldalogtak el a tornasor előtt a kötélhez, amit legszívesebben már akkor a nyakukra tekertek volna inkább. Aztán félig lehunyt szemmel kapaszkodtak a végébe, hogy elüssék a delet és kicsöngessenek végre már. A szégyen bíbora ült arcukon, mikor odacammogtak a startvonalhoz, hogy ő fölényes mosollyal elindíthassa a stopperóráját a 800 méteres síkfutásnál. Egyetlen reményük az volt, hogy talán, mire ők beérnek a célba, a többiek már régen az öltözőben lesznek és így megúszhatják a lenéző tekintetek szúrását.